Névadónkról

„Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke
fámnak”
(Kölcsey 1831)

A magyar reformkor egyik legnemesebb jelleme, Kölcsey Ferenc, a
Himnusz költője 1790. augusztus 8-án született Erdély északnyugati
részén, Sződemeteren.

Középbirtokos kálvinista család sarja, eredetüket a
honfoglaló Ond vezérig vezette vissza. Mindig büszkén gondolt ősi
származására. A Szatmár megyei nemesi család, amelyből származott, nem
volt gazdag, de igen nagy tekintélyű. Szülei művelt emberek voltak, apja jogtudós, az antik
és a klasszikus francia irodalomban otthonos az isten háta mögötti falusi
kúriában. Keményen bánt a sors a gyönge testalkatú, befelé
forduló, zárkózott gyermekkel: himlő következtében fél szemére
megvakult, szüleit korán elveszítette.

A szülői házból a Debreceni Református Kollégiumba
került, s itt alapozta meg latinos műveltségét, itt formálódott szigorú
erkölcse is. A jó tanuló, visszahúzódó diák egyedüli
barátai a könyvek voltak. Nem csoda, hogy magába forduló ifjú lett belőle. Gyenge
fizikai adottságát, tüdőbetegségét hatalmas önuralommal, emberi
tartással viselte. 1809-ben fejezte be tanulmányait, és a következő év
elején Pestre utazott joggyakorlatra. Fölesküdött jurátusnak, az ügyvédi
vizsgát azonban nem tette le. Nem perek és paragrafusok kötötték le a
figyelmét, hanem az irodalom és a nemzet sorsa. Az ifjú Kölcsey gondolataiban a francia
forradalom öröksége volt, és egy polgárosultabb, műveltebb, szabadabb
Magyarországra vágyott.

Költői – írói pályakezdését Kazinczy
Ferenccel való kapcsolata határozta meg. 1808-tól levelezett a korszak irodalmi
vezérével. Tőle tanulta meg a klasszicizmus emelkedettségét és
választékosságát, az ő hatására foglalkozott a görög
költészettel és a német klasszikusokkal, vallásbölcseleti
kérdésekkel. Irodalmi próbálkozásai lírai darabok. Első fennmaradt
munkájaként A pávatollhoz (Debrecen, 1808. június 25-e előtt) című versét
tartjuk számon, amit szigorú bírálat ért a mestertől. Ebből az időszakból
két meghatározó élményt emelhetünk ki. A Debreceni Kollégium
puritán, merev, szigorúan kálvinista felfogású világát és
Kazinczy ízlését. Az 1810-es évek elején a klasszicizmus, a
felvilágosodás és a szentimentalizmus jegyében alkotott. Korai verseinek hangulata
panaszos, érzelmes, a vágy és a valóság között
vívódó lélek hangja.

1812-ben a Bihar megyei Álmosdra költözött, ahol nagybátyja
az ifjú Kölcseyre és testvéreire hagyta birtokrészét. 1814-ben érte
el a törvényben előírt nagykorúságot, és a kezébe vette
örökségét. 1815-ben Ádám öccsével költözött a
Szatmár megyei Csekére, egy lepusztult kúriába. Ezt választotta
lakóhelyül és a gazdálkodás központjául. Itt élt
haláláig. A táj ugyan elragadó volt, de a vidéki magány, a műveletlen
társaság, a hozzá hasonló emberek hiánya elkeserítette. Művelt emberek
közé vágyott, s az olvasás beteges szenvedélyévé vált. Ez az
időszak a versírásnak is kedvezett. A szigorú kollégium, a vidéki birtok rideg
világa érzelmeket, melegséget, szeretetet kívánt a lelkében. Kölcsey
összesen másfélszáz költeményének egyharmada ebben az
ötéves időszakban született. Az irodalom aktív és passzív
formájában egyaránt azt a célt szolgálta, hogy meneküljön a
valóság elől. „Ő lett a romantikus „sich fliehn”, az önmaga elől való
menekülés első képviselője a magyar irodalomban.”1 Az irodalom mellett tevékeny
részt vállalt a magyar nyelv pallérozásában is. Szemere Pállal együtt
írta meg a nyelvújítást és Kazinczyt kigúnyoló Mondolat
válaszát 1815-ben Felelet a Mondolatra címmel.

1823: pályafutásának két legfontosabb lírai
alkotása született meg ebben az évben. Egyik a magyar nép nemzeti imádsága,
a Himnusz. A kézirat elején a Magyar nép zivataros századaiból alcím,
végén a keletkezés időpontja és helyszíne olvasható: 1823. január
22. Cseke. Kölcsey és ódája iránti tiszteletünk jeléül ma ez a
magyar kultúra napja. A cím egyúttal műfajelnevezés is: istenhez
fohászkodó, vallásos jellegű hálaének. Napjainkban a nemzeti
összetartozást kifejező jelkép, nemzeti ima. A remény és a
reménytelenség között vívódó költő Istentől kért
áldást a magyarságra. A himnikus hang többnyire a keretet adó első és
utolsó strófa, a többi a múltba fordul, egykori hősök képét
vetíti elénk, majd a reménytelen jelenbe vált át. Az irodalmi
közvélemény hamar felismerte a költemény jelentőségét. A
„világ legszomorúbb himnusza” megzenésítésére 1844-ben
pályázatot írt ki a Nemzeti Színház. Hazafias tartalmát szépen
ragadta meg Erkel Ferenc dallama, méltán lett a magyar hazaszeretet himnusza. Már ebben az
évben nemzeti énekként hangzott el egy ünnepség megnyitóján, majd
szeptemberben megjelent a kottája, és a dallam elterjedt az egész országban. A
forradalom és szabadságharc idején már nemzeti énekként
énekelték. A bukás után betiltották, de 1856. május 13-án
Szatmárcsekén, a Kölcsey-síremlék avatásakor újra felhangzott.